– Borbála, meg kell találnunk a kiutat. Ha a fiam nem lesz a donorom, meghalok. Szükségem van egy vérrokonra, ez az utolsó esélyem” – sírt Imre a volt felesége lakásának küszöbén.
– Egy fiú? Nem azt mondtad, hogy van egy fiam? Kidobtál az utcára egy kisbabával. Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem, hogy talpra állítsam. És most meg futva jöttél? – Borbála nem tudott megnyugodni.
– Anya kényszerített rá. Bocsáss meg a bolondnak!
E beszélgetés után Borbálának eszébe jutott, hogyan kezdődött minden. Húsz évvel ezelőtt a világ legboldogabb nőjének érezte magát. Egy csodálatos férfi felesége volt, és egy régóta várt fiút hordott a szíve alatt. Az anyósa nem szerette őt, de az asszony biztos volt benne, hogy unokája születése után a szíve felolvad.
Az életben azonban minden másképp történt. Amint Borbálát kisfiával együtt hazaengedték a szülészetről, anyósa félrevonta Imrét és odasúgta neki:
– Ez nem a te gyereked! Küldd el! Esküszöm neked, hogy ő az apja.
– Mit mondasz, anyu, a gyerekről nem lehet megmondani – tiltakozott a férfi.
– Te vak vagy, fiam. Egész életedben más gyerekét fogod etetni, és a gülü feleséged szarvakat ad neked. Akkor már késő lesz, mondom neked. Mondd meg az embereknek az igazat, és búcsúzz el tőle.
– Hová fognak menni?
– Aki megszülte a fiát, menjen hozzá. Ne aggódj a tartásdíj miatt, elmegyek a könyvelési osztályra, és elintézem, hogy hivatalosan is csökkentsék a fizetésedet a minimálbérre. Három forintot fog kapni! És mi ketten együtt fogunk élni. Ez
